Demokrácia kontra diktatúra: minden jó, ha a vége jó?

Évek óta rendszeresen fellángol a vita arról, vajon Magyarország politikai berendezkedése mennyiben tekinthető még demokratikusnak. Legutóbb a koronavírus elleni küzdelem ürügyén elfogadott „felhatalmazási törvény” miatt fogalmazódott meg az ellenzék részéről a diktatúra vádja. Ezzel az ellenzéki pártok Orbán Viktor gondosan – bár nem túl fantáziadúsan – felállított csapdájába sétáltak bele, de tegyük hozzá: a miniszterelnök egy időre valóban diktátori jogkörökre tett szert, méghozzá bármiféle időbeli korlátozás nélkül. S bár a járványhelyzet enyhülésével Orbán Viktor „visszaadta” a korlátlan hatalmat, jól láthattuk, hogy azt elsősorban nem a vírus elleni védekezésre használta fel – a kormány intézkedéseihez nem volt igazán szükség rendkívüli felhatalmazásra –, hanem az ellenzékkel szembeni támadásra és a helyi autonómiák további csorbítására.

A felhatalmazási törvény esete arra mutatott rá, amit eddig is tudtunk: hogy Magyarország nem diktatúra, de nem is jól működő demokrácia. Vagyis újból megerősítést nyertek azok az elméletek, amelyek a 2018-as választás után váltak ismertté a szélesebb nyilvánosságban, s amelyek a hazai berendezkedést „hibrid rezsimként” vagy „versengő autokráciaként” írják le. Megvannak ugyan a demokrácia kulisszái, de azok egyre inkább kiüresednek; vannak ugyan választások, s azokon valódi verseny zajlik a pártok között, de ez a verseny nem tisztességes, mert a különböző pártok nem azonos feltételekkel indulnak. Elméletben megvan az esély a kormány leváltására, de a gyakorlatban a kormánypárt olyan erőforrástöbblettel rendelkezik, amely ezt az esélyt minimálisra csökkenti. Ráadásul a Fidesz rendre a saját érdekeihez igazítja a választási versengés szabályait, és ha szükségét érzi, hatóságilag sem restell fellépni túlzottan erősnek tartott riválisaival szemben.

Legyenek azonban bármilyen meggyőzőek ezek az elméletek, valószínűleg csak akkor fogjuk megtudni, mi is (volt) az Orbán-rendszer, amikor véget ér. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogyan fog reagálni a rezsim arra, ha egyszer elveszíti a parlamenti választásokat. Az első kérdés az, hogy ha az ellenzéknek reális esélye lenne a győzelemre, vajon beérné-e a Fidesz a verseny szabályainak szisztematikus torzításával, vagy ennél drasztikusabb eszközökhöz folyamodna. Ezt a kérdést azért nem túlzás feltenni, mert bár Orbán Viktor hatalma 2018-ban nem forgott komolyan veszélyben, mégis az Állami Számvevőszéket használta fel arra, hogy megtorpedózza az ellenzéki mezőnyből egy időre kiemelkedni látszó Jobbik kampányát. Az, hogy Magyarország hol helyezkedik el a demokrácia és a diktatúra közötti képzeletbeli skálán, nagymértékben azon múlik, meddig lenne hajlandó elmenni a Fidesz egy éles helyzetben az ellenzéki győzelem megakadályozása érdekében.

A második kérdés arra a hipotetikus esetre vonatkozik, amikor az ellenzéknek mégis sikerül megnyernie a választást. Mi következne ekkor? Emlékezhetünk, hogy már az MDF-kormányt is azzal vádolták, hogy a választási veresége után nem fogja átadni a hatalmat. Vagyis ez visszatérő feltételezés a jobboldali kormányokkal szemben, de mind ez idáig nem volt semmi alapja. Bármilyen sokan állítják is, hogy Orbán Viktornak túl sok a vesztenivalója, ezért nem engedheti ki a kezéből az irányítást, nem könnyű elképzelni, hogy ha az ellenzéki pártoknak sikerülne valahogy többséget szerezniük egy választáson, ne alakíthatnának kormányt. Ha pedig így történne, az – akárcsak a felhatalmazási törvény visszavonása – utólagosan azt igazolná vissza, hogy Magyarország jóval közelebb van a skálán a demokráciához, mint a diktatúrához. Vagy mégsem ilyen egyszerű a helyzet?

Míg sokat olvashatunk arról, hogyan kellene egy kétharmadot szerzett ellenzéknek szakértői kormányt alakítania, és újraszabnia a politikai intézményrendszert, addig arról már jóval kevesebb szó esik, milyen ellenszélben volna kénytelen kormányozni egyszerű többség esetén. Még ha Orbán Viktor el is veszítené formális hatalmi pozícióját, nem szabad megfeledkezni arról, mekkora vagyont szervezett ki a hozzá közel álló köröknek, és hogyan betonozta be saját embereit a kormányt ellenőrző intézmények kulcspozícióiba. Vagyis a Fidesznek számos eszköze lenne arra, hogy ne csak opponálja, hanem akár el is lehetetlenítse a megválasztott kormány munkáját. Hogy ez valaha is bekövetkezik-e, azt természetesen nem tudhatjuk, de ez is jól mutatja: önmagában még a kormányváltás sem jelentené azt, hogy a demokrácia zökkenőmentesen üzemel Magyarországon.

Az mindenesetre jól látszik, hogy arra a kérdésre, mi is az Orbán-rendszer, addig nem kapunk egyértelmű választ, amíg azt annak politikai alternatívája ki nem kényszeríti. Várjuk az ellenzéki pártok szíves hozzájárulását e dilemma megoldásához.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/30. számában jelent meg július 24-én.

Source

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.