Hát akkor hol fogunk élni?

Engem ez eleinte kicsit Csernobilra emlékeztetett. Még nem igazán kezdődött el, legalábbis minálunk nem, de azt már tudtuk, hogy van, és még inkább lesz valami. Egyelőre csupán az első szigorításokat jelentették be, amelyeket kapásból ki is cseleztek egyes mozik, ahol a vetítésekre 99 jegyet adtak el – egyébként nem értettem, miért pont annyit, hiszen a tiltás a száz főnél nagyobb rendezvényekre vonatkozott, vagy beleszámolták, hogy mindenütt lesz egy teremőr? –, azonban már ekkor furcsa érzés volt kint lenni az utcán. A hangulat nyomott volt, az emberek némán kerülgették egymást, és megszokhatatlannak tűnt, hogy üres és csöndes is tud lenni a körút.

Nekem egyszeriben beugrott az a három és fél évtizeddel ezelőtti tavasz. Gyerek voltam még, ennek ellenére a hangulat mélyen megragadt bennem: a félelem érzete, hogy van ez a láthatatlan ellenség, amely túl azon, hogy észrevétlenül csap le, erősebb is nálunk, leginkább azért, mert el sem tudjuk képzelni, hogy mi az. Sütött a nap, nyíltak a virágok, közben minden zöldellő fűszálon ott vibrált a rettegés.

HIRDETÉS

Akkor azért nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, mert akiknek volt némi fogalma róla, azok nem mondták el. Most meg azért nem láthattunk tisztán, mert a vírus az ismeretlenből érkezett, és időbe telik kitapasztalni a természetét. Próbáltam elképzelni, hogyan történt volna mindez a nyolcvanas években, mondjuk, Csernobil helyett. Este megnéztük volna a híradóban, hogy áll a járványügyi helyzet? Fű alatt súgták volna a holtbiztos értesüléseket, és aki a munkája miatt közel állt bizonyos helyekhez, elsuttogott volna a hozzátartozóinak és a közeli ismerőseinek néhány, az illetékesek által szűk körben terjesztett óvintézkedési javaslatot? És vajon le merte volna állítani a hidegháború korában valamelyik fél a termelést?

Manapság, a globális tömegkommunikáció idején nehéz elhinni, hogy száz évvel ezelőtt, a spanyolnátha tombolásakor a járványnak a lapok hátsó oldalai jutottak. Pedig akkor is bezárták az iskolákat, a színházakat, az orfeumokat, és elhalasztották a futball-mérkőzéseket. Igaz, a kávéházak nyitva maradtak, legalábbis Pesten, hiszen azok a korabeli nyomorúságos lakásviszonyok okán sokak számára majdnem állandó tartózkodási helynek számítottak.

A tömegrendezvényeket már csak azért sem lehetett betiltani, mert a régi világ összeomlása nyomán egymást érték a forradalmak. A frontokról zsúfolásig teli vonatokon érkeztek haza a szétesett hadseregek katonái, a gyárakat pedig nem kellett becsukni, mivel a háborús viszonyok közepette nagy részük amúgy sem működött, a még nagyobb nyomorúság elkerülése végett éppenséggel újra kellett indítani a termelést. És miközben a spanyolnátha csak Budapesten naponta olyan sok áldozatot szedett, hogy a sírásók nemegyszer csupán éjszakára tudtak vállalni temetést, a lapok címoldalára a birodalom szétesése, a király lemondása és a köztársaság kikiáltása került.

Az emberiség évszázadokon keresztül együtt élt a járványokkal. Olyan is volt, amelyik elpusztította az akkori népesség felét. Persze az élet is olcsóbbnak számított – másfelől nézve a halál a mindennapok része volt, se nem rejtegették, se nem akartak mindenáron elfutni előle. Mostanra az emberi faj azon elkényelmesedett és jólétben élő része, amelyik lélekszámban kisebb a többinél, ugyanakkor a javak nagyobb részét birtokolja, elszokott az ilyesmitől. A járványok eddig messze tőlünk dúltak, és nem veszélyeztették a jól megszokott kispolgári nyugalmunkat.

Nem véletlen, hogy amint az új koronavírus ideért, egyből megjelentek az apokaliptikus szózatok, egyfelől; másfelől meg azok a hangok, amelyek figyelmeztetésről és utolsó esélyről szóltak. Mintha ez a járvány most majd jó irányba terelné az élvhajhász, harácsoló és zsákmányoló emberiséget, hogy az az utolsó pillanatban visszatáncolhasson, mielőtt a saját maga által létrehozott szakadékba zuhan.

Ment-e a pestis vagy a spanyolnátha által a világ elébb? Jobb lett-e utánuk bármi is? Némi összefüggést föl lehet fedezni egyes ragályok pusztítása és bizonyos történelmi változások között, a kapocs azonban nem mindig egyértelmű. Elvégre például II. Rákóczi Ferenc akkor is kénytelen lett volna előbb-utóbb letenni a fegyvert, ha szabadságharcának utolsó szakaszában éppenséggel nem pusztít a pestis. Az irodalmi művek arra intenek, hogy az emberi viselkedés a történelem forgószínpadától függetlenül változatlan marad. Most még örülünk annak, hogy Indiában látszanak a Himalája csúcsai, hogy a Margit-szigetnél szürke gémek halásznak, és hogy a vakítóan tiszta égboltot nem keresztezik a repülőgépek kondenzcsíkjai – a velencei delfin ellenben fake newsnak bizonyult –, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy idővel többé-kevésbé minden visszaáll a régi kerékvágásba.

A járványok jönnek, kitombolják magukat, azután távoznak, ám nem mennek messzire, hanem megbújva várnak a következő alkalomra. Ugyanígy az emberi természet is örök. Hamarosan ismét tömegek fognak sorba állni a legújabb telefoncsúcsmodellekért, egymás sarkára taposunk a fagyásig klimatizált plázákban, az óceánok pedig az eldobált szájmaszkokkal lesznek tele. Őszintén szeretném, hogy ne legyen igazam.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!

Source

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.