Sivatag lesz az Alföld helyén, ha nem lépünk – biológus kutató kongatja a vészharangot

Itthon is be kellett vezetni az időszakos víztest fogalmát, amely eddig a mediterrán vidékeken ismert volt ugyan, Magyarországon azonban új. Csak folyóvizekből 37 van kiszáradófélben, miközben hat éve még egy sem volt. A Válasz Online sok száz kilométert utazott, hogy saját szemmel is megnézzük az egyik ilyen esetet. Azaz csak a hűlt helyét. Nem volt félelmetes, de amit jelez, azt biztosan nem lenne szabad félvállról venni. Hogy miért nem, azt Lukács Balázs András debreceni illetőségű kutató magyarázta el. Röviden: sivatag lesz az Alföld, ha nem kapcsolunk. Helyszíni riport.

KÖSZÖNJÜK!

A Válasz Online szerkesztőségi tulajdonban van, létét „előfizetőinek” köszönheti. Itt nincs bulvár, nincs propaganda. Kérjük, csatlakozzon támogatói körünkhöz!
CSATLAKOZOM

Burjánzik a harmatkása az árok mélyén. Partján virít a pipacs. Minden zöld és szép ezen a verőfényes júniusi napon Monostorpályiban. Nagy Feró is boldogan emeli a söröskorsót a néhány méterre lévő teraszon – igaz, ő csak reklámplakáton. A szocreált parasztromantikával vegyítő idill mindenesetre csak a látszat. Ez az első blikkre jelentéktelen árokpart valójában nem más, mint hatalmas felkiáltójel, amely arra figyelmeztet: Magyarországból, de legalábbis az Alföldből egykettőre sivatag lehet. S hogy ez a folyamat már zajlik is a mélyben – alattunk néhány méterrel.

Az árok, amelynek partján állunk, nem egyszerű vizesárok, amely a nagy esőzések után vezeti el a vizet. Ez itt a Létai-ér. Patak. Minthogy egyelőre csak a hozzáértők tudják elolvasni azt a bizonyos felkiáltójelet, a magunkfajta csupán a kedves tájat látja, Lukács Balázs Andrással érkeztünk a helyszínre.

„Sárgás-sivatagos fotókat is készíthettünk volna, ha nem esik az elmúlt napokban. Mivel esett, a növényzet most szép. De víz, amint látják, most sincs benne sehol” – mutatja az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, aki Debrecenből, a Tisza-kutatóból követi figyelemmel az ország vizeit – hatévente az EU-nak be kell számolni arról, milyen vízügyi változások voltak mifelénk, tehát már csak ezért is.

A változások márpedig brutálisak – ecseteli. Ezt látjuk itt, ennél az érnél is, túl Debrecenen, Budapesttől 260 kilométerre. Azaz ezt látja ő, a tudós. „Itthon is be kellett vezetni az időszakos víztest fogalmát, amely eddig a mediterrán vidékeken ismert volt ugyan, nekünk azonban új. Az elnevezés annyit tesz, hogy az adott mederben csupán az év bizonyos időszakában van víz. A szikes tavak persze kiszáradtak az év egy szakaszában, de ez most tényleg új. Csak folyóvizekből mára 37 ilyen van az országban, miközben hat éve még egy sem volt.

Ezen a ponton kezdenénk is átérezni, hogy tényleg baj van, de eszünkbe jut: klímaváltozás van, tehát kiszárad néhány ér meg tavacska, egy-egy holtág. A biológus, amilyen Lukács is, nyilván szomorkodik a nádi poszáta költőhelyének hűlt helyét látva – a magyar nép viszont nagyjából semmit sem vesz észre ebből.

„Tévedés” – vág vissza a kutató. „A Létai-ér kiválóan mutat valami fontosat. Azt, hogy egy homokvidéken milyen mélyre kerül a talajvíz, ha nincs csapadék.” Ez az ér állandó vizű patakként van nyilvántartva. A patakmeder rendkívül mélyre van kotorva, hogy gyorsan elvezesse az esetleges belvizet. Az a növény ott az árok alján, a már említett harmatkása, az a két szélén lenne, állna ki a vízből.

Csakhogy nincs víz. Azaz a talaj itt mindenhol két és fél méterig csontszáraz. Ez pedig mára szerte az országban egyre gyakrabban látható.

„Voltam kint a minap a Kenézi-morotván. Tikkadt szöcskenyájak egyelőre nem, de birkák már legelésznek a medrében. Birkák! Miközben tavaly még csurig volt.” A Tisza és annak környezete, így a Kenézi-morotvához hasonló holtmedrek is a legalacsonyabban fekvő területek az Alföldön. Ha ezekben a medrekben nincs víz, az annyit jelent, hogy sehol sincs. Sem a hegyekben nem esett elég, hogy a folyó lehozza, sem a talajban nincs, hogy odaszivároghasson. „Hogy egy ilyen holtmeder júniusban szárazon legyen, hogy még bokáig érő víz se legyen benne, az egyszerűen nem normális”.

Itt, a térségben egyébként összeadódnak a negatív hatások, ami a talajvíz szintjét illeti. A Tisza szabályozása is tehet arról, hogy ez alacsony. Gyorsan folyik, azaz mossa maga alól a talajt, a közepe bevágódik, egyre mélyebb, ami nagytérségi szinten is húzza lefele a talajvizet.

S hogy ez nemcsak nádi poszátáról, hanem az emberekről szól, az is hamar egyértelművé válik: ha a talajvíz mélyen van, a növények gyökere nem éri el, előbb-utóbb elszáradnak, a megfelelő hivatalban azonnal érkeznek igények az aszálykár-térítésre. Hosszabb távon meg: sivatag lesz az Alföld. „Ennyire egyszerű ez.”

A homokdűnék között árválkodó gémes kút képe azért már megteszi a hatását, még ha egyelőre lelki szemeink előtt jelenik is csak meg.

Rémálomszerűen felvillan az is, amikor az aszály ellen már a Balaton vizét öntözik el magyarok 2070-ben, Európa Aral-tavává, azaz sivataggá változtatva a magyar tengert.

Mielőtt még ennél is jobban belelovallnánk magunkat a zöld disztópiába, rájövünk: még mindig nem értjük, miért is következne be ez a tragédia. Rendben, hogy a talajvíz nagyon alacsonyan van, de miért, ha egyszer a csapadékmennyiség nem csökken? Minden mérés azt mutatja ugyanis, hogy az évi 500-750 milliméter összejön országosan évente. „Egyrészt: csökken a csapadékmennyiség szintje is. Lassan, de már jól láthatóan. Az elmúlt 109 évben 10 százalékkal lett kevesebb” – mondja Lukács, aki szerint ez egyáltalán nem kevés, de tény, hogy nem ez okozza a legnagyobb gondot. Hanem a csapadék eloszlása. A klímaváltozás ugyanis nem csak azt jelenti, hogy egyre melegebb van. Azt is, hogy szélsőségesebbé válik az időjárás. „Van, hogy egy hónapig semmi nem esik, aztán egy nap alatt lehull több heti mennyiség. Ez új.” A nagy zuhé aztán belvizet okoz, amit szeretnek azonnal elvezetni. Így viszont csapadékhiányos időszakban gyorsan kimerülnek a tartalékok és a talaj felső rétegeiből elfogy a víz. A mezőgazdaság okozza a másik problémát: a műtrágyázás és intenzív talajművelés miatt az elmúlt évtizedek megváltoztatták a termőföld szerkezetét, az pedig kevésbé képes arra, hogy megtartsa a vizet. „A legjobb lenne pedig a földben tárolni a vizet. Emelni a talajvíz szintjét. Ma több víz megy ki az országból, mint amennyi bejön.”

Gyerekek ürítik a szemetet a „tengerfenéken” az Aral-tó egykori legnagyobb kikötőjében, a kazahsztáni Aralszkban 2017. május 30-án. Fotó: Vörös Szabolcs

Vélhetőleg nem azért van így, mert olyan nagyvonalúak szeretnénk lenni a környező országokkal, inkább az lehet a vízpocsékolás hátterében, hogy sok esetben a lokális érdekek felülírják a regionális stratégiai érdeket. Helyi érdek például a belvizek levezetése, holott a belvizek melletti szántókon bizonyítottan magasabb terméshozamok érhetők el. Persze, ahol a belvíz volt, ott kiesett a termés, azt kárpótolni kell valahogy, vagy más művelés alá vonni. De ugyanazon a csatornán, ahol a belvíz lement, pár héttel később sok esetben már öntözővizet kérnek ugyanazok a gazdák. Helyi érdek lehet még az ingatlantulajdonosok érdeke is: ezeket is sértheti az ésszerű vízgazdálkodás.

Itt vagyunk Debrecen környékén, jobb példa sem kell fentiekre, mint a város ékessége, pihenőhelye, a Nagyerdő. Az ugyanis szárad ki éppen. Hasonlóan a város körüli, úgynevezett jóléti tavakhoz.

Vizet kellene vezetni tehát a Nagyerdő alá, van is erre terv, ráadásul olcsóbb lenne, mint egy stadion. Utóbbi épült meg mégis. Merthogy akik odaépítkeztek, akiknek a víz veszélyeztetné a pincéjét vagy pincegarázsát, nagyobb lobbierőt képviselnek, mint a vízügyesek. Hasonló a helyzet a horgászoknál: négyszázezer taggal simán el tudják érni az átgondolatlan haltelepítéseket, ami sok helyen többet árt a víznek mint használ, és hát van is hol lobbizni – a köztársasági elnök is nagy pecás hírében áll például. Ilyesmi összefüggésekről Lukács nem tud, felvetésünket nem is kommentálja, de példát azért tud mondani az átgondolatlanságra.

„Ilyen az idei évi rendkívüli haltelepítés is. Épp csak a Víz Keretirányelvben és a Kvassay Jenő tervben foglalt célokkal megy szembe.” A sivatagosodásra még visszatérünk persze, de Lukács olyan átéléssel kezdi mesélni, mitől olyan undorítóak kis tavaink, víztározóink, amilyenek, hogy eszünk ágában sincs belé fojtani a szót. Kiderül, hogy még a Hortobágyi Nemzeti Park alkalmazottjaként végig kellett járnia az érintetteket, s bizony az alábbi mentalitás volt meghatározó: „Ki a fontos? A szitakötő?! Vagy én?!”

Fauna az egyik elláposodott Debrecen melletti jóléti tóban, a Vekeriben 2020. június 5-én. Fotó: Vörös Szabolcs

Teleteszik ponttyal és amúrral a tavakat, víztározókat – még az ivóvíztározókat is olykor, amelyekben pedig tilos horgászni. Teledobálják a vizet etetőanyaggal, és sajnos még mindig a kukoricában hisznek sokan. Annak nagy része a mederfenékre kerül, és ott rothad szét. A betelepített ponty aztán turkál az iszapban, felkavarja azt, a vízbe oldódó szerves anyag meg egyik pillanatról a másikra képes a szép, tiszta vizet „zöldborsólevessé” változtatni. Az eredmény, az egészségtelen, élhetetlen víz visszahat a halakra: augusztus elején, egy meleg nyári hajnalon algák kiszippantják az összes oxigént a vízből, a halak meg tömegesen pusztulnak el, ott lebegnek hassal felfelé a víz tetején. Az okos horgász persze tudja a megfejtést. „Hallottam egy beszélgetést, hogy az előző telepítésben biztos mérgezett halak voltak, azért a pusztulás. Agyrém. A helyzet az, hogy ésszel kellene telepíteni és ésszel kellene a parti növényzetet is irtani, akkor nem tennék tönkre a vizeket, pusztulás sem lenne.”

A tiszta és egészséges víz elvileg minden érintett fél érdeke: egészséges, jó ízű hal csak tiszta vízből fogható. Meg lehetne találni a helyét a kilóra mért pontyhorgászatnak, de helye kellene legyen a tiszta víznek is, amely akár fürdőzésre is használható, vagy akár csak a természetet is szolgálhatja – magyarázza Lukács, s közli: a Balatonon és néhány bányatavon kívül ma Magyarországon nagyítóval kell keresni a tiszta vizeket. Tavaink többségének legfeljebb 10-20 centis az átlátszósága. Ennek okát szaknyelven eutrofizációnak nevezik, ami rendkívül magas tápanyagkoncentrációt jelent. Ennek és az átgondolatlan haltelepítéseknek, összességében vizeink túlhasználatának köszönhető ez a nem túl rózsás helyzet. A horgászok által tönkretett borsólevesekbe pedig ember bele nem merészkedne fürödni. Hosszú távon ez az állapot senkinek sem jó, mert bár megvan a négyszázezer eladott horgászbérlet, a fiatalok számára például már nem vonzó ez a fajta horgászat.

Az Ökológiai Kutatóközpont gyűjtése azokról a magyarországi víztestekről (összesen 207-ről), amelyek az elmúlt 6 évben legalább egyszer kiszáradtak

Az Ökológiai Kutatóközpont debreceni telephelyén egyébként még a pontynál, amúrnál is brutálisabb fajról hallunk Lukácstól laborlátogatásunk közben. A félelmetes mexikói vörös mocsárrákról. Az idegenhonos fajok döntő többségét az ember hozza, így volt ez ezzel a rákocskával is: egy hobbikertész hozta Budapestre, aztán elengedte a Duna egyik csatornájában. Egy-két év telt csak el azóta, de már a teljes Duna-szakaszon ott van az állat, szorítja ki az őshonos rákokat és felzabál mindent, ami mozog. A talajba ráadásul üregeket fúr, de olyanokat, hogy vízügyes műtárgyat is kidöntött már így. Betonműtárgyat. Extrém, látványos példa arra, hogy a biológiai invázió a legmarkánsabb jelenség ma a klímaváltozás mellett, amely iszonyatos károkat okoz, hiszen a természetes egyensúlyt felborítja: az idegenhonos halfaj kizabálja az összes növényt, elalgásodik a víz, minden elpusztul.

Az mocsárrákos kitérő után persze továbbra is az érdekel minket, hogy mi elpusztulunk-e majd ötven év múlva az addigra rettentő híres Magyari-sivatagban. „Mondjuk úgy, ötvenéves időtávlatban ez itthon is politikai feszültségekhez vezethet. A gyerekeink, ha nem lépünk vízügyben, morfondírozhatnak majd, hogy Kanadába vagy Svédországba költözzenek-e.” Az efféle folyamatok ráadásul nagyon gyorsak tudnak lenni: Spanyolországban az elmúlt tíz évben már az is előfordult, hogy a sevillai ivóvíztározóban alig volt víz – figyelmeztet Lukács.

Lukács Balázs András: „Magyarországon nagyítóval kell keresni a tiszta vizeket.” Fotó: Vörös Szabolcs

Elég rossz kilátások. S hogy mit lehet tenni ellenük? Lukács szerint bőven van még lehetőségünk, sőt, elég jó a helyzet: ugyan a vízügyet az elmúlt években leépítették, még mindig kompetens szakemberekkel van tele, akik végre tudják hajtani az utasításokat, ha a politikától megkapják a zöld jelzést. Lukács szerint sokan látnák szívesen egy az összes természeti erőforrást és érintett ágazatot (agrárium, vízügy, erdészet, környezetvédelem) együtt kezelő minisztérium felállítását, amelyben összehangoltan lehetne fellépni ezekben az ügyekben. (Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a Természeti Erőforrások Minisztériuma az emberi mellett is jól mutatna.) „A cél természetesen a gazdaság szolgálata, de úgy, hogy az fenntartható legyen. Manapság nagyon sok átgondolatlan, kizárólag üzleti célokat kiszolgáló intézkedés valósul meg, ezek közül sok szembe megy olyan vízügyi stratégiai tervekkel is, mint a már említett Víz Keretirányelv vagy a Kvassay Jenő Terv. A kormányzat egyik oldalán megfeszítve azon dolgoznak szakemberek, hogy megfeleljünk a saját és a nemzetközi kötelezettségeinknek és tényleg jó irányba mozduljanak el a dolgok, de valakik a másik oldalról, erősebb lobbival a hátuk mögött, szempillantás alatt tönkreteszik ezt” – mondja Lukács, vázolva egyúttal a kaotikus helyzetet. Ha neki például adatok kellenek, egy sor minisztériumhoz kell fordulnia – aztán a végén elakad a dolog, s az adatok elő sem kerülnek. Már ha van még, aki összegyűjti őket.

Víz nélkül nincs élet, ez tényleg alapvetés. A megfelelő mennyiségű és egészséges víz pedig magasabb ökoszisztéma-szolgáltatást nyújt a társadalomnak és a gazdaságnak is. Most még csak rehabilitálni kellene azt, ami legalább megvan. Ez lényegesen olcsóbb, mintha újat kellene létrehozni. Egy biztos: egyszer költeni kell majd a vizeinkre – figyelmeztet Lukács. A jó hír tehát, hogy most még van időnk összehangoltan tenni az ellen, hogy néhány évtized múlva Európa térképén Magyarországot sivatag jelölje.


Nyitókép: kiskunsági táj 2007. szeptember 10-én. Fotó: Biosphoto/AFP/Berndt Fischer

Ez a cikk olvasóink támogatása nélkül nem készülhetett volna el. Ha fontosnak tartja munkánkat, kérjük, legyen „előfizetőnk” akár már havi 1700 forintért, és csatlakozzon hozzánk a Facebookon!

Source

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.