Vajon tényleg mindenkit végképp el kellene törölni?

Kolumbusz Kristóf ledöntött szobra hever a földön a Minnesota állambeli St. Paulban 2020. június 10-én. A portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló genovai utazót, aki 1492-ben felfedezte Amerikát, az Egyesült Államok egyes vidékein ma az amerikai őslakos indiánok lemészárlásának jelképeként tartják számon (Fotó: MTI/AP/Minnesota Public Radio/Evan Frost) Kolumbusz Kristóf ledöntött szobra hever a földön a Minnesota állambeli St. Paulban 2020. június 10-én. A portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló genovai utazót, aki 1492-ben felfedezte Amerikát, az Egyesült Államok egyes vidékein ma az amerikai őslakos indiánok lemészárlásának jelképeként tartják számon (Fotó: MTI/AP/Minnesota Public Radio/Evan Frost)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük!

A Floyd-ügy szélárnyékában elindult globális szobordöntési láz kapcsán egy sarkalatos kérdés merülhet fel az emberben: tényleg totális damnatio memoriae-ra van szükségünk? Hirtelen felindulásból elkövetett zsigeri indulatból kell még a hírmondóját is végleg kitörölni, örökre eltüntetni mindazoknak, akiket napjaink erkölcsi mércéje szerint mérve – amúgy teljesen jogosan – népirtóknak, emberiesség ellenes- vagy épp imperialista kizsákmányoló, rabszolgatartó (és/vagy rasszista) bűnözőnek tartunk.

Vajon ezzel mit üzenünk az utánunk jövő generációknak? Azt, hogy a XXI. század embere, a maga által hirdetett – humanista, az emberi jogokra egyre figyelmesebb és érzékenyebb – értékrendjét tomboló dühvel érvényesíti. Vajon méltó válasz-e a fékeveszett pusztíthatnék? Mintha mi se történt volna diskurzus-disputa fronton az elmúlt pár évszázadban.

HIRDETÉS

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne lehetne és ne kellene olyanok szobrát letenni – a róluk elnevezett utcákat, közintézményeket átkeresztelni –, akikről szép lassan kiderül, hogy bizony finoman szólva is árnyalt személyiségek voltak, kezükhöz ártatlan tömegek vére tapad, vagy mára egyszerűen vállalhatatlanná váltak nézeteik, az általuk képviseltek. A hangsúly inkább a hogyanon van, még akkor is, ha jól tudjuk, milyen is a szobrok kivégzése forradalmi időkben (lásd Sztálin).

Klasszikus értelemben vett rendszerváltó, diktatúradöngető háború azonban nem zajlik, ha egyesek ezt a mostani hullámot mégis a korábbi faji, etnikai, stb. elnyomás emlékezetpolitikai síkján zajló lerázásként, paradigmaváltásként értelmezik, akkor továbbra is adott a kérdés: ha ellentmondást nem tűrően mindenkit a történelem szemétdombjára száműzünk, akkor ki és mi marad?

Az emlékezetből való végleges kivésés (kivakarás – azaz a már emlegetett damnatio memoriae) a műfaj ókori nagymestereinek, a rómaiaknak sem sikerült. Érzékletes példa Caracalla esete. A római polgárjogot egy rendelettel 212-ben minden szabadon született személynek megadó császár hatalomvágyból öccsét, Getát is meggyilkoltatta, majd nevét töröltette a feliratokról, hogy aztán a halála után őt is damnatio memoriae-val sújtották. Igen ám, de például Pannoniában a hadsereg és a regnálása alatt virágkorát élő provincia lakossága annyira tisztelte, hogy a ma ismert több mint 50 felirata közül mindössze egynél próbálták meg a nevét kivésni – azt is nem hivatalosan, félreértésből vagy túlbuzgóságból. (Azaz, egy máshol gyűlölt embert )

Mi legyen – a spanyol király, német-római császár – V. Károllyal, aki miközben a gyarmatosítás hajnalán, 1518-ban engedélyezi a rabszolgák közvetlen szállítását Afrikából Amerikába, addig az őslakos indiánok emberi jogairól és a velük szemben tanúsított bánásmódról elmélkedik, és erről vitakonferenciát is összehív Valladolid városába. (És egyes értelmezések szerint épp ez a hajlandóság az indián populáció védelmére vezet aztán az afrikai feketék újvilágbéli rabszolgaságának tömegessé válásához.)

De, hogy csak úgy kiragadjunk egy hazai példát, mit csináljunk V. Károly magyar kortársával, a méltán hírhedt Török Bálinttal? Rablás, fosztogatás, megfélemlítés, hatalmaskodás, rab(szolga) szerzés, gyilkosságok, mai szemmel megannyi háborús- és emberiesség elleni bűncselekmény – sorolhatnánk napestig a bűnlajstromát. A mohácsi vész korszakában kevés gátlástalanabb, a céljai érdekében bárkin átgázoló, akár magával a „patás ördöggel”, a törökkel is szövetkező rablólovag élt a Dunántúl nála. Hogy aztán a magyarok tízezreit is rabszolgaként elhurcoló török szultán, Nagy Szulejmán – sokak megkönnyebbülésére – Buda 1541-es bevétele után egy Márvány-tengeri török börtönbe vesse őt tíz évvel később bekövetkező haláláig. 

Nagyon nem az a szerethető patrióta volt, akit Bessenyi Ferenc színészi játéka konzervált a kedvesen joviális tartományban. Ma mégis negyvenhét utca viseli a nevét országszerte Debrecentől Csurgóig. Mit tegyünk velük? Vakarjuk le mind? Öntsük le sósavval? Nem. Inkább mondjuk el újra és újra, azzal a kommentárral, hogy ő – tetszik, avagy sem – saját kora embere volt – nevéhez ilyen válogatott és gyomorforgató tettek tapadtak. A sort közben majd a végtelenségig folytathatnánk: lásd a szigetvári hős, az udvari karrierjét egy – V. Károly öccse, I. Ferdinánd felszólítására végrehajtott – politikai bérgyilkossággal megalapozó idősebb Zrínyi Miklós.

Ha csak radírozni akarunk, akkor struccpolitikát folytatva pont a történelem talán egyik legfontosabb aspektusát, a tanulság lehetőségét dobjuk el magunktól. Ha fejlődni szeretnénk, akkor nem a vélt és gyűlölt személyek, események írmagját kell kiirtani, hanem a meglévő ismeretek, források mentén bemutatni a jövő generációinak, ki, mit, hogyan és miként tett.

Nem elrejteni kell, hanem tanulni belőle, hogy soha többé így – lásd a kommunizmus mementóit a budapesti szoborparkban! Ja, hogy ez nehezebb út, mint egyszerűen kivakarni egy nevet, lefújni egy szobrot, vagy a legkönnyebb végét megfogni a dolgoknak és egybites kommunikációval lenácizni bárkit, semmi kétség. De elvileg ettől lennénk XXI. századi polgárok, hogy a múltat nem csípőből eltörölni akarjuk, hanem értelmezni. Ez pedig olykor roppant fájdalmas, viszont közelebb vihet bármiféle közös nevezőhöz, mint a teljes eltörlésre való törekvés, amely – örök spirálba hajszolva – mindig kineveli a maga titkos, „csak azért is” szurkolóit, hogy így szítson ellentéteket újra meg újra.

Source

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.